Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Tanulj meg látni! /M

Tanulj meg látni!

-    Ne kiabálj, kedves! Először inkább csak hallgass meg. Te még mindig nem fogtad fel a történtek okát. Hát most elmesélem neked… Egyetlen aprócska ok van, ami kettőnket elválasztott egymástól. Aprócska, de valahogy mégis óriási. Mégpedig az, hogy én „látok”, te viszont nem. Én látom a bokrokat, a fákat és minden egyes fűszálat. Látom a kék eget – és tudom, hogy nem mindig csak égszínkékben pompázik – és a rajta úszó felhőket. Látom a Napot, a Holdat, a csillagokat. Látom az állatokat. Ugyanúgy észreveszek egy picinyke mókust, mint egy sokkal nagyobb farkast. Látom az épületeket. Ahogyan szembetűnik nekem egy nemrég felújított teljesen modern két- vagy háromemeletes ház, azonképpen észreveszek egy sokkalta lepukkantabb kicsi házikót is, ami eléggé lelakott már és ráférne egy felújítás. A közlekedési eszközöket is látom. Bár a buszok, autók és motorok tömkelegét nézve sokszor eltakarnám a szemem. Az embereket is látom. Nőket és férfiakat, lányokat és fiúkat; öregeket és gyerekeket is. Néha azt is látom, hogy hogyan süvít a szél, és hogy miként esik az eső. Most épp azt látom, ahogy egy kis szellő belekap világosbarna hajadba, arcodon pedig lassan legördül egy könnycsepp. Eddig még sosem láttalak sírni. Mindig erős voltál. Na, és az kiderült már számodra, hogy a világon kit látok a legjobban? Téged, kedves. És tudom, hogy te is engem látsz a legjobban. De mi lesz a többi fontos dologgal? Őket csak nézed. Tanulj meg látni! – a fiú eme hosszú monológja után megfordult és újra otthagyta a lányt.

Sosem beszélt még ilyen hosszan és ez szinte már kimerítette. És idegesítette is. Nem igazán akart kitárulkozni senki előtt sem. Magyarázkodni sem akart, és értelmet sem verni a másik fejébe. Valójában elég kevés dolgot akart a világon, de úgy érezte, amiket akar, benne vannak a legfontosabbakban. De ő azt is megérdemelte, amit nem akar. Érte megérte. 

Nem akart túl messzire menni, de negyed óráig sétált még legalább, amíg végül úgy érezte jó helyen van. Nem akarta, hogy a lány utána jöjjön. Tudta, hogy újra összetörte a szívét. De az ő szíve is törött volt. Megint. Azt hitte, azért futott bele a szeretett lányba olyan hosszú idő után, mert végre eljött az idő. Mert végre talán rájött a szerelme, hogy mi volt a baj és kijavította a hibáját. De nem. Hát most úgy érezte, ideje, hogy adjon neki egy kis útmutatót. És most újra csak rá fog várni. Mert tudja, hogy a lány már rájött a dolgokra. És tudja, hogy ha ők tényleg egymásnak teremtettek visszatalálnak majd egymáshoz. Ha nem ebben az életben, hát majd a következőben. Ő tud várni. És tudja, hogy a lány is várni fog. Ő is erős. Ezért köttetett össze a sorsuk. Mert együtt bármire képesek lennének. De még nem jött el az ideje. 

A fiú leült egy magányos fűz tövébe, ölébe fektette rajzfüzetét – aki még egy darabig egyetlen társa lesz –, grafitceruzáját pedig kihúzta füle mögül. És rajzolni kezdte az egyetlen dolgot, amit pillanatnyilag tudott. Egy világosbarna hajú, zöld szemű lányt, akinek egyetlenegy könnycsepp hullt csak ki a szeméből egész eddigi élete során.

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.