Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Game Over /M

Game over

Amikor elkezdődött a játék még meg voltam győződve róla, hogy nyerhetek. Sőt. Azt hittem, könnyű lesz. Egyszerű. És igazából… nagyon sokáig fel sem tűnt, hogy ez nem így van. Ez volt a legnagyobb hiba, amit elkövettem. Vak voltam. A sötétben tapogatóztam és mégis azt hittem, hogy a fényben sétálok. Nevetséges. Pedig valójában mindenki az én segítségemre volt. Még a saját ellenfelem is… De nem tűnt fel, hogy folyton előre felé taszigál, és maga elé lök. Ő is azt akarta, hogy én nyerjek. De amilyen szerencsétlen vagyok, naná, hogy nem jött össze. Még segítséggel sem… 

Az én hibám volt. Az ember csak a saját hibájából veszíthet. Senkit sem okolhatok. Bár még ha akarnék, sem tudnék hibáztatni senkit… Viszont most már szívás van. Nagyon megbántam, hogy nem nyitottam fel időben a szemeimet. Egy ilyen súlyos játék elvesztése egy életen át kísérthet… engem. A vesztest, igen. De a kérdés, ami minden álmomban zaklat: talán a játék nyertesének is vannak néha álmatlan éjszakái miattam? Vagy felhőtlenül boldog álmai, mert épp én vagyok bennük a főszereplő? Nem hinném. Sajnos. Pedig bárcsak…

De én voltam felelőtlen. Én voltam túl éretlen a koromhoz képest. És én voltam az, aki nem vette észre még az utolsó utáni lehetőséget sem. És elszalasztotta azt… Pedig talán csak egy aprócska mondatot kellett volna mondanom és most akkor talán teljesen máshol tartanék… De ezen már nem lehet változtatni. Ideje lenne beletörődni a sorsomba. Sőt. Már nagyon rég el kellett volna felejteni a hibámat és tovább kellett volna lépnem. De nem tudok. Nem megy. Egyszer továbblépek, aztán visszaesem a kábulatba. És ha meghallok egy bizonyos nevet, újra elrepülök egy álomvilágba, aztán meg aki hozzám akar szólni, lesheti. Tetejébe, ha elrepülök a drága kis rózsaszínre színezett álomvilágomba, még a vaknak is feltűnik, hogy nem vagyok normális és reménytelenül belezúgtam valakibe. Csak annak az illetőnek nem tűnik fel, hogy még mindig nem vagyok túl rajta. De miért hibáztassam érte? Esélyt kaptam tőle és nem éltem vele. Én vagyok a gyáva. Igaza volt, amikor ezt mondta nekem. És én nem hittem neki… Nem segítséget kértem tőle, amikor átlátott rajtam, hanem beolvastam neki és rosszabbik esetben bántalmaztam is. Hát ki vagyok én akkor? Nem csoda, ha olyan messzire ment tőlem, amilyen messze csak tudott… 

Nem őt hibáztatom. Hanem magamat. Csak az a baj, hogy hiányzik. Nagyon. Tűrhetetlenül. Már nem érzem magam élőnek… Csak egy élő halottnak. Mert tudod a hiányod az több… több mindennél. Felülmúlhatatlan fájdalommal bír. Hiányzik az érintésed, a helyes kis pofikád, a dumád, a szertelenséged, a vérfagyasztó vesébe látásod, a váratlanul kimondott igazságod, az őszinteséged, a naivitásod, a rád törő fáradtságod, mikor azt mondod a telefonba, hogy menjünk aludni, a visszafoghatatlan kacagásod, a magabiztos tehetséged, a kétségbeesésed, az agyad, az egyéniséged… újra kezdeném az életet érted. Az egész életet csak teérted. 

De ezzel van egy kis gond. A játéknak vége.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.